A szülők és gyerekeik kapcsolatának számos esetben történő megromlásához vezető fő ok ez. Érdemes elolvasni és megérteni.
A gyerekek és szüleik közötti konfliktusok gyakran abból fakadnak, hogy mindkét fél elméje hajlamos egyszerűsíteni és rögzíteni az egyes tapasztalatokat. A szülők sokszor úgy ítélik meg gyermekeiket, hogy egy adott pillanatban hogyan viselkedtek vagy mit tettek. Például, ha egy gyerek egyszer rosszat tett, a szülő elméje hajlamos lehet arra, hogy ezt a tapasztalatot általánosítsa, és a gyereket „rossznak” vagy „makacsnak” címkézze. Ez a címkézés aztán megnehezíti a szülők számára, hogy észrevegyék, ha a gyerek időközben megváltozott, tanult és fejlődött.
Ugyanez igaz a gyerekekre is. Amikor a szülők valamiféle szigorúságot mutatnak, a gyerekek gyakran ezt rögzítik az elméjükben, és hajlamosak lehetnek úgy gondolni, hogy a szülő mindig ilyen. A gyerekek is hajlamosak általánosítani a szülők viselkedését egyetlen tapasztalat alapján, és nem látják, hogy a szülők is változhatnak, tanulhatnak, vagy éppen máshogy cselekedhetnek különböző helyzetekben.
Ez a merev gondolkodásmód, amikor mindenki a másikat egy statikus, változatlan személyként látja, sok konfliktust okoz. Ha a szülők és a gyerekek nem látják meg a változás lehetőségét, és ragaszkodnak a régi benyomásokhoz, akkor a kapcsolatok megromlanak, és nehezebbé válik a kölcsönös megértés.
Az is hozzájárul a világ hibás működéséhez, hogy sokszor nem hagyunk teret a másiknak a változásra és a fejlődésre.
Ha mindenki ragaszkodik a régi képekhez és nem nyitott a másik ember változására, akkor nehezebb lesz együttműködni és békében élni. Ezért fontos, hogy elfogadjuk önmagunkat és másokat is olyannak, amilyenek most vannak, és nyitottak legyünk a változásokra, fejlődésre. Az elfogadás és a szeretet segít túllépni ezeken a merev képeken, és lehetőséget ad arra, hogy jobb, mélyebb kapcsolatokat építsünk egymással.
Ez a jelenség abból ered, hogy az emberi elme hajlamos leegyszerűsíteni és kategorizálni a tapasztalatokat, hogy megkönnyítse a világban való tájékozódást. Amikor valaki egy adott pillanatban, egy adott helyzetben megtapasztal valamit rólad vagy másokról, az elméje rögzíti ezt az élményt és az illető személyisége, viselkedése kapcsán ezt az egyetlen élményt általánosítja. Ezzel létrehoz egy fix, merev képet, amit aztán nehéz megváltoztatni.
Ez a rögzült kép akadályozza a folyamatos fejlődést és az emberi kapcsolatok dinamikáját, mivel a másik félre úgy tekint, mint egy statikus, változatlan entitásra, holott mindenki folyamatosan változik, tanul, fejlődik. Az elme azonban hajlamos a korábbi élmények alapján hozott döntéseit véglegesnek tekinteni, nem hagyva teret annak a lehetőségnek, hogy a másik személy idővel megváltozhatott vagy éppen most egy teljesen más helyzetben van, mint amikor az első benyomás kialakult.
Ez a berögződés gyakran konfliktusokhoz vezet, hiszen amikor valaki másképp cselekszik, mint ahogy azt elvárnák tőle a korábbi tapasztalatok alapján, az elmében disszonancia keletkezik. A régi, megszokott kép és az új valóság közötti ellentmondás feszültséget teremt, és ez a feszültség konfliktust szülhet. Ha az emberek képesek lennének rugalmasabban hozzáállni egymáshoz, felismerni és elfogadni a változást, akkor kevesebb lenne az ilyen típusú konfliktus, és a kapcsolatok is harmonikusabban alakulhatnának.
Az önmagunkért való elfogadás és a másik ember önmagáért való szeretete pedig segít átlépni ezeken a korlátokon, lehetőséget adva a kapcsolatok mélyülésére és a kölcsönös tiszteletre, ami a folyamatos fejlődésen és az empátián alapszik.